SFmag

„Vajon valamilyen archetipikus szkript alapján kell cselekedniük, amelyet a génállományukba írtak?”

A messzi jövőben egy MI ölt testet a világot behálózó adatmátrixból. Még alig élvezheti a valóság gyönyörűségét, nevet is csak most választ magának, máris egy fontos feladattal bízza meg az MI Konklávé. Ratio felügyeletére bíznak egy ifjú embet, aki a távoli Psziché kisbolygóról érkezett ódon űrhajójával a Földre, az embek és MI-k anarchista társadalmának központjába, hogy a pszicheánus tradícióknak megfelelően itt tanuljon. Telmah, az egyik nagyhatalmú pszicheánus Ház örököse lenézett vadember, aki vallási nézetei miatt elutasítja az univerzumban szétszóródott emberiséget összekötő hex-rendszer és a Gestell, a mindent átfogó információs mátrix használatát. Az együtt töltött öt év alatt az emb és az MI között egyfajta barátság szövődik.

Azonban váratlan dolog történik: rejtélyes körülmények közt meghal a fiú apja. Telmah és Ratio visszatér a Pszichére, ahol a fiú egyre jobban megbizonyosodik róla, hogy apját annak saját testvére gyilkolta meg. Miközben a fiú bosszút esküszik, Ratio egy sokkal nagyobb horderejű dologgal kezd el foglalkozni, aminek köze van a kisbolygó belsejében „fogva tartott” téridő anomáliához, az un. metrikus hibához.

„A szótéglákat, amelyeket mi, SF-írók használunk építkezéseink során, gyakran igenis el kell lopni így a korábbi írók által előre megálmodott világokból. És a motívumok, amelyeket megidézünk, épp olyan gyakran származnak meghökkentő SF grafikákból és tudományos fényképekből, diagramokból, mint személyes emlékeinkből szeretetről, fájdalomról és erről az egész átkozott valamiről.”

Mint ahogy az a fentiekből is kitűnik, az ausztrál Damien Broderick The White Abacus (a szerencsétlen magyar keresztségben Lenni vagy nem lenni) című regénye a Hamletet emeli be a történetébe. De aki arra gondol, hogy az író nem tesz mást, mint hogy elmeséli a dán királyfi történetét modern köntösben, az nagyon téved. A szerző ugyanis amellett, hogy beemeli Shakespeare örök érvényű drámáját a történetbe, sok más irodalmi és zenei művet is megidéz, felhasznál. Elég csak a regény elején lejátszódó Játékra gondolni, amely amellett, hogy önmagában véve zseniális jelenet, megidézi majdnem az összes fontosabb Shakespeare darabot.

Rómeó és Júlia, Robinson Crusoe, a klasszikus világirodalmi művek mellett Broderick bátran merít a sci-fi klasszikusaiból is: Dűne, Tigris! Tigris!, Borges Bábeli könyvtára és más, idehaza kevésbé ismert science fiction írások bukkannak fel a lapokon. Mindezt pedig meghinti az egyetemes emberi kultúra megannyi szemcséjével, és ehhez remek zenét is szolgáltat: Gustav Holst Bolygók szvitje, Beethoven Eroicája (mennyei már csak belegondolni, milyen lehet erre a zenére végignézni az univerzum keletkezését, ahogyan azt a szereplők teszik a könyvben) jól megfér egymással Bessie Smith blues énekével.

Broderick regényéből sugárzik az intelligencia és az intellektualitás. Már a kezdő oldalaknál nyilvánvaló, hogy a mű élvezete (és megértése) igencsak nagy háttértudást igényel (amire egyesek azt mondhatnák, hogy öncélú, bár számomra ez nem tűnt öncélúságnak). A The White Abacust Dan Simmons Hyperionjához tudnám hasonlítani. Mindkét mű alapja egy ismert történet: utóbbié a titánok lázadása, előbbié a Hamlet. Ezeket a történeteket egyrészt átértelmezik, másrészt kiforgatják.

Mindkét mű egy igencsak különös világot mutat be, de nem vesződnek túl sokat a magyarázatokkal, mindent a történetből tudunk meg. A regényekben fontos szerep jut a Mesterséges Intelligenciáknak, az azoknak otthont adó cyberspace-nek és egy különleges, a téridőt megváltoztató jelenségnek (az Időkripták a Hyperionban és a metrikus hiba az Abacusban), amely egy új korszak nyitányát jelentheti az emberiség fejlődésében.

„Az univerzum narratívája végtelen hosszan interpretálható […]. Végtelen sok narratíva, ideális olvasóra várva.”

De a legszebb az egészben az, hogy nem ezek miatt lesz az Abacus méltó társa Dan Simmons klasszikus írásának. Hanem azért, mert mint ahogy a Hyperion, úgy ez a mű is több szinten értelmezhető. Broderick aktív teoretikus, többek között írt a posztmodern science fictionről is.

A posztmodern irodalom egyik jellemzője egyrészt a már korábban tagalt irodalmi átemelések, az irodalomelméletben csak interpretációnak nevezett jelenség. Az intertextek, melyek csak más szövegekkel közösen helyezhetők teljes értelmi közegükbe, és csak így lehet őket hellyel-közzel dekódolni. Ez a sci-fiben sem új jelenség, elég csak Roger Zelazny regényeire (pl. A fény ura) vagy akár Asimov Alapítványára gondolni. Mindazonáltal az Abacusban az interpretáció mellett egy másik igencsak érdekes kérdés is előkerül. Az olvasót ugyanis a regényt olvasva hamarosan az az érzés keríti hatalmába, hogy itt valami olyasmit lát, amihez nem ért. Megnyílnak a szemiotika, a textológia és más félelmetes világok kapui, a szereplők a világegyetemről mint szövegről beszélnek, az emberek archetípusokká válnak, narratívák és hipertextek örvénylenek a történetben.

Bár nem ez az első eset, hogy a világegyetemnek szövegként való kezelésével találkozunk, sciece fictionben ez ritkaság számba megy, legalább is idehaza. Broderick olyannyira belemélyed ebbe, hogy még a fejezetei címét is az irodalomelméletből kölcsönzi, pontosabban Harold Bloomtól. Itt jegyezném meg, hogy amit korábban az intellektusról mondtam, ezeknél az eszmefuttatásoknál hatványozottan igaz. A legnagyobb problémát talán az jelentheti, hogy az átlagolvasó háttértudásával a leírtak egy része sajnos nem értelmezhető. De ez nem azt jelenti, hogy a könyv érthetetlen, egyszerűen valamivel több tudás szükségeltetik ahhoz, hogy fölfogja az ember.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2010

Ami a regény világát illeti, az író dicséretet érdemel. Olyan érzékletesen és ötletesen festi meg a távoli jövő világát, hogy az ember csak kapkodja a fejét és tátja a száját. Merész és ötletes, okos és szellemes (ugyan kinek jutna eszébe, hogy az MI-knek külön személyes névmást kreáljon, vagy az általános megszólítást is megalkossa!) Bár egy gigászi civilizációnak a távlatát mutatja be, mégis megmarad az apróbb, emberközelibb helyszínnél, a Pszichénél, és még annak sem mutatja be minden részletét.

Olyan, mint egy igazi shakespeare-i dráma, ami mintha egy apró színpadon játszódna. Érdemes megemlíteni továbbá, hogy remekül összekapcsolja az emberi sorsokat a globális problémával, és a regény végén újra egy apró helyszínen oldja fel a regényt. Ami a szereplőket illeti, Broderick nem ránt bele minket semmilyen fölfoghatatlan poszthumán civilizációba. Fókuszában olyan emberek (és génkezek) állnak, akiket meg tudunk érteni, azonosulni tudunk velük. Ők mi vagyunk, ugyanazok az emberek, akik évszázadokkal ezelőtt Helsingörben éltek vagy most közöttünk járnak. Legyenek akár kvázi klónok vagy madártollas lények, legbelül azonosak velünk.

„Minden fikció szavakból épít világot, és ez különösen igaz a science fictionre.”

A The White Abacus egy ízig-vérig modern, okos, jól átgondolt, kísérletező science fiction. Egyszerre metafizikai, asztrofizikai, erkölcsi, morális, kalandos, drámai és könnyed. A nyelvezete is hol shakespeare-i – milyen is lenne egy Shakespeare átvétel? –, hol játékos, hol tudományos.

Azt kell, hogy mondjam, Damien Broderick regénye az utóbbi évek talán egyik legjobb műve, amit kiadtak idehaza. Megbocsájtható neki a kissé összecsapott vég, mely még pár oldal magyarázatot elbírt volna, megbocsájtható a hirtelen váltás, a kissé homályos befejezés és a hihetetlen, már-már az értelmezhetőség határait átlépő eszmefuttatásai. Éppen azért, mert ez egy okos és szórakoztató sci-fi.

További információk:

• A könyv elnyerte a két legrangosabb ausztrál SF irodalmi díjat, az Aurealis és a Ditmar Awardot.
• Broderick számít napjaink egyik legismertebb ausztrál SF szerzőjének (természetesen Greg Egan után), és az írás mellett a Locus állandó munkatársa.
• Broderick 1982-es Judas Mandala című regényére gyakran hivatkoznak úgy, mint ami először használja a „virtuális valóság” („virtual reality”) kifejezést.

Linkek:
Broderick unofficial site

Hozzászólások

hozzászólás